Interjú Bernáth Zsolttal

V: Sportfotós képedet is sokat látok, csak azt ne mond, hogy ott is a szerencsés véletlen játszott a kezedre!

ZS: Pedig így van. Még Gyöngyösön laktam és egy ottani barátomnak a fia gokartozott. Egy alkalommal megkérdezte, nincs e kedvem kimenni, fotózni a gyereket.

Persze, hogy volt, jártam ki rendszeresen, természetesen nem csak őt fotóztam, mindenkinek nagyon tetszettek a képek. Egy idő után a barátom fia komoly sikereket kezdett elérni az autósportban és a Formula magazinnak adott interjút, ahova engem kért fel fotósnak. Ezek a képek aztán nyomtatásban és a magazin internetes oldalán is megjelentek. Ezen felbuzdulva egy idő után megpróbáltam üzleti útra terelni a dolgokat, de nem mondhatnám, hogy sikeresen, így ezek a képek is inkább csak a portfóliómat bővítették. Az én elismerésem egyelőre inkább szakmai és erkölcsi alapokon nyugszik.

V: Közhely lenne azt mondani, hogy ez többet ér, mint a pénz. A következő kérdésem már eleve úgy teszem fel, milyen szerencsés véletlennek köszönhetők a táncos képeid?

ZS: Jókor voltam, jó helyen….

V: Rögtön gondoltam!

ZS: Ez is még Gyöngyöshöz kötődik. Ehhez tudni kell, hogy Gyöngyösön minden évben rendeznek egy tánc és folklór fesztivált. A művelődési házban volt egy barátnőm, akit megkértem, szerezzen nekem belépőt. Szerzett is, én meg elkattintgattam ott egy pár napig.  Ennek a fesztiválnak meg volt a hivatalos fotósa, de valamiért nem voltak megelégedve vele és a következőre másik fotóst kerestek. A barátnőm rögtön beajánlott engem, kértek be referenciaképeket, én meg ugye pont az előző fesztiválról tudtam nekik mutatni képanyagot, ami nagy sikert aratott. Hát így lettem én a XII. Gyöngy Nemzetközi Folklórfesztivál hivatalos fotósa.

V: Egyedül voltál?

Zs: Azt tudni kell, hogy egy ilyen fesztiválnak nagyon alacsony a költségvetése, szinte csak barterszerződések vannak. Mikor megpendítettem, hogy ehhez legalább két-három ember kellene, azt a választ kaptam, hogy örülünk, ha legalább téged ki tudunk fizetni. Egy hét megállás nélküli munka kezdődött. Itt nem csak arról volt szó, hogy az esti táncszínházat kellett fotózni. A fesztiválra érkező csapatokat délelőtt viszik mindenfele, strandra, bobozni, borkóstolásra stb., mindenhova menni kell velük, utána este a fellépés, ami után még egy kis táncház a közönséggel, majd szóltak, hogy a koleszban  – ahol elszállásolták őket -, még egy kis ismerkedési est is van, menjek már át egy-két „bulifotó” erejéig. Egy hétig reggel 9-től általában éjfélig, így ment mindennap, akkor volt vadonatúj az 5D-m, a fesztivál végére 10000-et lőttem vele.

V: Legalább alaposan megismerted a gépet…

Zs: Az biztos, egyébként itt váltottam először át a munkán kívül Canonra. A Nikon D80-om csereérett lett, (most már 40000 körül jár kattintás számban) őszintén szólva, a Nikon felszerelései kicsit drágábbak is, a baráti körömben is több a Canonos, akiktől néha kölcsönkérhetek ezt-azt, ezért döntöttem a Canon mellett.

V: Említetted, hogy próbáltad üzleti útra terelni a fotózásokat, tervezed, hogy csúnya szóval éljek, te is megélhetési fotós leszel, vagy marad hobbynak, illetve ilyen alkalmi munkáknak?

ZS: Divatos manapság azt mondani, hogy Magyarországon – több más mellett – nem megy a fotózás. Nem tudom, világviszonylatban hogy áll a dolog, de van ismerősöm, aki kiment Angliába, nem könnyű érvényesülni ott sem. Próbálkozom én, de nem egyszerű, válság van, az embereknek most nem az az első, hogy fotózásokat fizessenek. Ráadásul, én nem is a manapság divatos területet céloztam meg, az első számú profilom nem a baba meg az esküvőfotó, amibe – még úgymond – van pénz. Ezek az együttes fotózások is mindig úgy kezdődnek, felhívnak, készül az új lemez, kellenének fotók, de a pénz a legkevesebb. Természetesen megyek és csinálom, de erre alapozni nem lehet.

V: Sokszor keresnek meg volt tanítványok, amikor fizetős munkát kapnak, hogy most akkor mi az, amit kérhetnek érte? Én azt szoktam mondani, te nem kevés pénzt, időt fektettél a tanulásba, tudod, hogy amit kiadsz a kezedből minőség, tehát ára van. Annak nincs értelme, – amit egyre inkább tapasztalok – hogy olyan árakon vállalnak el munkákat, ami még a költségeket is alig fedezi, ennek hozadéka pedig a minőség romlása. Tehát vagy megfizetnek, vagy azt mondod, – főleg a kezdeteknél -, hogy akkor belefér egy-két ingyen munka, mert ezzel is növeled a portfóliódat, de soha ne add magad áron alul még ismerősnek sem. Ne úgy adják át a nevedet, hogy nézd, milyen jó képeket csinál és szinte ingyen, mert ebből aztán többet nem lépsz ki.

Zs: Én is ezen az állásponton vagyok. Mondok egy árat és azt elfogadják, vagy én is elmegyek néha ingyen, de alkudozni nem fogok. Mostanra eljutottam arra a szintre, hogy összeválogattam egy anyagot, megvan a portfólióm, már nem „kaparok”, hogy mindig, mindenhol ott legyek, most, ha mondhatjuk úgy kivárok és ez be is jött.

Példa erre a ROAD együttest, amikor konkrét munkáról volt szó, akkor ők kerestek meg engem. Tegyük hozzá, nem kevés energiát fektettem bele, hogy ez így legyen. Jóba vagyok a rajongókkal, beszélgetek velük, ők csak azt látják, milyen jó buli, de jó neked, ott vagy velük, köztük. Csak az a különbség, hogy a koncert kifele szól az embereknek, én a színpadon igazából csak  a hozzám közelebbi hangfalakból hallom a zenét, miközben százfelé kell figyelnem. Egyszer egy úgymond tét nélküli koncertfotózás előtt iszogattunk rendesen, majd a koncerten lőttem a képeket, akkor, ott, úgy tűnt nagyon jók, másnap tiszta fejjel  megnéztem, te jó isten, se élesség, se kompozíció. Azóta én tartom magam ahhoz, hogy ez elsősorban munka nekem, utána szórakozhatunk. Bármennyire hihetetlen, ez vonatkozik az együttes tagjaira is, nekik is csak a koncert után jöhet az ereszd el a hajamat.

Érdekes világ és az is érdekes, hogy mit lát ebből a közönség és mi az, ami mögötte van.

V: Kanyarodjunk vissza egy kicsit. Említetted, hogy két villanj körtével indultál neki a műtermi világnak, azóta sikerült fejleszteni, egyáltalán foglalkozol műtermi fotózással?

ZS: Vannak próbálkozásaim ezen a téren is. Még Gyöngyösön alakítottunk ki egy kis stúdiót a volt párommal, de az kifejezetten gyerekfotózásra lett kitalálva, de ugye a mi útjaink szétváltak, én jöttem, a műterem maradt. Az az igazság, hogy a mostani lakásomon nincs helyem. Van azonban egy nagyon jó kis fotóscsapat akikkel még a fotó iskolában jöttünk össze. Ebből, a kis csapatból, a Tamás barátommal, még komolyabban gondoltuk a fotózást és mivel neki volt tőkéje és helye is, így szép apránként felépítettünk egy kis stúdiót . Mivel ő nagyon elfoglalt, a hétvégéje pedig a családé, ezért kineveztünk egy napot, a szerdát, amikor a stúdió fotózást gyakoroljuk.

Mivel alapvetően ez sem üzleti, inkább tanulási céllal alakult, modelleket TFCD alapon szerzünk, illetve kis csapatunkban van egy lány, aki modellt áll néha. Bevallom, ezt sokkal jobban szeretem, mert ilyenkor nincs igazán tétje a fotózásnak, nincs az a kényszer, hogy mindenképpen képet kell prezentálni, kötetlenebb az egész, utána nem hívogat napjába háromszor, hogy kész vannak-e már a képek. Tudtunk gyakorolni, világításokat próbálgatni.

V: Én úgy emlékszem, hogy először tárgyfotóra jelentkeztél hozzánk, ami egy haladó képzés és utána jöttél alaptanfolyamra, amin nagyon csodálkoztam, hiszen a te esetedben az alapok már megvoltak.

ZS: Én majdnem mindent autodidakta módon tanultam a fotózásról, rengeteg könyvet elolvastam, – legtöbbje iszonyat száraz anyag – a fejemben már megvolt minden. A tárgyfotót azért választottam, mert egy nagyon jó ár-érték arányú képzésnek tartottam és ami nem mellékes, három napos képzés volt. Az ott tanultak és a már meglévő tudás azonban egyre jobban kavargott a fejemben, muszáj volt egy rendszerbe foglalni, nos, ezért kellett nekem az alaptanfolyam.

V: Tudod, hányan jönnek ide, hogy én már x éve fotózom, még filmes géppel kezdtem és amikor kérdezem, hogy miért jött, pont ezt mondja, hogy egy rendszerbe szeretné foglalni amit tud. Az alapok megvannak, csak tudatossá kell tenni a használatukat. De azért megjegyzem, eddig mindenkinek tudtunk újat mutatni.

Zs: Ebben biztos vagyok. Ez a két tanfolyam, én úgy érzem a kezembe adott mindent. Alapvetően azon az állásponton vagyok – és most nem az iskola ellen beszélek – hogy innentől gyakorlással fejleszthető a tudás.

A stúdióban elkövetett munkáim, bármilyen hihetetlen a tárgyfotón tanultakon alapszanak. A világítás az világítás, akár tárgyról akár emberről beszélünk. Most is kapom folyamatosan a hírleveleiteket, a sportfotóval kacérkodom is, biztos vagyok benne, hogy ott is sok újat tudnátok mutatni, de amiért jönnék, az az a plusz, hogy általatok olyan helyekre, rendezvényekre is bejuthatok, ahova egyébként nem.

V: A sportfotós akkreditáció nem egyszerű kérdés, még nekünk sem, pedig akkreditált képzés vagyunk, tudod, mint a lottó reklámban, mennyi?!, mikor közlöm, hogy 12 főre kérem.

A beszélgetés vége felé szoktam megkérdezni, mit érzel az eddigi legnagyobb sikerednek a fotós életedben, legyen ez egy díj, egy kép, vagy akár csak egy érzés, mi az, amit kiemelnél?

ZS: A ROAD-al kapcsolatos munkáimat mindenképpen, őáltaluk elég nagy sajtó nyilvánosságot is kaptam, ezt egyértelmű sikernek tartom. A másik, van egy barátom, aki egy internetes újságnak dolgozik, és ha valamiért nem tudja elvállalni a munkát, átadja nekem. Ez azt jelenti, megbízik bennem, hiszen azzal, hogy átadja a munkát, felelősséget is vállal értem, ez nagy elismerés számomra. Szintén elismerésnek érzem, hogy megkerestél, hogy interjút készíts velem, hisz előttem sokkal jelentősebb sikereket elért fotósokkal készítettél riportot. Amit még megemlítenék, hogy már felismerik a képeimet.

V: Szerintem ez a legnagyobb elismerés, amit egy fotós kaphat, stílusod van, ezt pedig tanulni nem lehet.

Így utolsó kérdésnek, mik a terveid a fotós jövődet illetően? Van konkrét célod, vagy megy minden a maga útján.

ZS: Fotós jövőm? Jó lenne egyszer ebből megélni. Elmozdultam az esküvő fotózás irányába, a volt párommal együtt dolgozunk. Meg kell mondanom, a legnehezebb területnek tartom, egyszeri és megismételhetetlen pillanatokat kell megörökíteni és valljuk be, talán erre szánják a legkevesebb pénzt az esküvői büdzséből.

V. Vagy úgy vannak vele, úgyis annyian fotóznak, biztos lesz kép, bőven, max. megkérnek egy barátot, hogy a konkrét (pl. gyűrűhúzás) helyzeteket feltétlen fotózza.

ZS: Legtöbben azzal jönnek, ó hát csak pár kép kéne! Igen, de nekem azért a pár képért is oda kell mennem, végig maradnom, utómunkáznom. Én sem vagyok híve – ami egyébként szerintem a fotósok hibája – hogy több száz, néha akár ezer képet is odaadnak a megrendelőnek, holott 100 alatt bőven meg lehet oldani, hogy minden meg legyen örökítve és az tökéletes legyen.

V: Őszintén ki fog végig nézni több száz képet egy esküvőről, amiből talán tíz érdekes? Nem mennyiség, minőség kell, ez az, amit sokan nem értenek meg.

ZS: Amit még nagyon szeretek, az ún. hangulatképek. Én nem vagyok az a fotós, akinek mindig lóg a vállán gép, – ezért sokszor le is maradok egy –egy pillanatról – de hozzáteszem ez tudat alatt egyfajta védekezés is lehet, biztos sokszor elkésnék a melóból, mert ha egyszer leállok fotózni… Én akkor megyek, amikor úgy érzem, hogy most fotózni akarok.

Visszatérve, tényleg jó lenne ebből megélni, ugyanakkor bennem van a félelem, hogy akkor eladom a lelkem az ördögnek. Most nagy előnyöm, hogy megválogathatom, mit vállalok el, akkor fotózom, amikor kedvem van, amit, ha konkrétan csak ez a jövedelmem lenne, természetesen nem tehetnék meg. Nem tartom magam fotóművésznek, de nem akarom elveszteni azt, ami miatt most már megismerik a képeimet. Nagyon sok hírportál fotóit nézegetem és nem akarok elgépiesedni, amit nagyon sokszor látok a riport fotókon. Ott volt, lefotózta, ennyi, lelketlenek a képek.

V: Sajnos legtöbbször megkapják, mik az elvárt képek, amiért fizetnek, azokat megfotózzák, kész, ezért fizetnek.

ZS: Én ahhoz a táborhoz szeretnék majd egyszer tartozni, akik nem csak gépiesen dolgoznak. Koncertre is úgy megyek, hogy tudom, mi az, ami feltétlen meg kell legyen, utána meg el kezdek próbálkozni. Az együttes megkapja az elvárt képeket és megkapják a „művészkedőseket” is és meg kell mondjam az utóbbira mindig jobban jönnek a lájkok.

V: Azt hiszem ebbe a mondatba minden benne volt, én megköszönöm, hogy eljöttél, jót beszélgettünk és biztos vagyok benne, hogy a lelked a helyén marad!

Zs: Köszönöm én is.

Bernáth Zsolt elérhetősége http://www.facebook.com/BernathPhotography