Interjú Géczy Dorottyával
V: Vártam nagyon ezt a találkozást, mindig figyelemmel kísérem a munkáidat, díjaidat, de személyesen már elég régen találkoztunk.
D: Bizony, nem mostanában végeztem nálatok.
V: Az eddigi beszélgető partnereim közül két első hely is a tied, te vagy az első természetfotós, és az első, aki nem hivatásos fotósként dolgozik. A végzettségedet tekintve kertészmérnök vagy, onnan a természet szeretete?
D: Sokáig biológusnak készültem, végül kertészmérnöki, majd közgazdász diplomát is szereztem. A biztosítási szakmában dolgozom 20 éve, de a természet iránti szeretetem örök marad. A fotózás gyerekkorom óta érdekel. Az első filmes fényképezőgépet (Exa-Exacta) édesanyámtól kaptam – aki szintén a fotózás bűvöletében élt – és ő tanította a fotózás és laborálás első lépéseit. A digitális technika megjelenésével mára már szenvedélyes hobbivá alakult ez az érdeklődés. 2004 – az első digitális gépem megvétele, egy Nikon D70 – és a három lányom felnőtté válása óta sokkal több időt tudok a fotózással tölteni.
V: Emlékszem, a ti csoportotokból kiemelkedően sokan indultatok el a természetfotózás irányába. Tudatosan csak erre a témára fókuszáltál?
D: Amikor jelentkeztem hozzátok, még nem dőlt el az irány, eleinte sokkal jobban érdekeltek az életképek, városképek, apró részletek, vagy akár az utca embere. Pontosan emlékszem, hogy amikor iskolát kerestem, azért választottalak benneteket, mert úgy láttam, hogy elég színes a tanfolyam, volt portré, épület, természetfotó minden, ami fogamra való volt. Valószínű az alapvető irányultságom miatt is, de végül a legizgalmasabbnak a természetfotózás bizonyult. Nekem ebben minden benne van, a természetjárás, kirándulás és a fotózás, így együtt tökéletes kikapcsolódás a városi életmódom mellett.
V: Te hobbifotós vagy, soha nem fordult meg a fejedben, hogy mint hivatást válaszd a fotózást?
D: Nem, ez nekem tényleg igazi hobbi, és megvan a munkám, amiből élek, ez meg hadd maradjon meg kikapcsolódásnak. Annyira leragadtam a természetfotózásnál, hogy sokszor családi képek készítéséhez sem veszem elő a felszerelésem, egyszerűbb mobiltelefonnal, amiért persze a lányaim zúgolódnak. Ezzel együtt a legfontosabb számomra a család.
V: A képeidet elnézve a természetfotózáson belül mindenevő vagy.
D: Kezdetben a makró fotózás volt a favoritom. Van egy kis telkünk, ahol minden négyzetméteren lehet találni három témát, meg aztán van rajta egy kis tó, ahol sokféle szitakötő él, békákkal, molnárkákkal egyszóval kimeríthetetlen tárháza a makró témáknak. Fotós tanáraim kezdetben sokat szidtak a kézből makrózásért (joggal), de ma már csak állványról fotózok. Ma már én is osztom azt a véleményt, ha nem tudod magaddal vinni az állványt is és a fényképezőgépet is, akkor inkább a gépvázat hagyd otthon. A makró után aztán jött a madár, a nagyvad, az utóbbi években pedig a növény és tájfotózás a kedvenc területem. Elég színes a természetfotózás, nagyon sok minden belefér.
V: Nem tudod megunni, mert mindig van valami új.
D: Igen, csak a fókusz egy kicsit mindig változik. A fotózásom is sokat változott. Kezdetben annak is örültem, hogy szép színes a kép, aztán hogy éles is. Később azon dolgoztam, hogy legyen elmosott a háttér. Ma már sokkal fontosabb, hogy a háttérben felismerhető képelemek legyenek, és jobban örülök egy röptében bemozdult madárnak, mint egy kifagyasztott tűélesnek. A kedvenceim az impresszionista jellegű képek, igyekszem ebben fejlődni, amihez a Nikon adta lehetőség, a multiexpó, nagy segítség. Sok lehetőséget látok benne, nagyon változatos, izgalmas terület, sajnos más kérdés, hogy ez nem igazán számít természetfotónak és a pályázatokon sokszor kizárják ezt a technikát. Aki próbálta már, az tudja, hogy a kamera multiexpo készítés nem a véletlen műve, ugyanannyira meg kell előre tervezni a képet és ugyanazok a képalkotás szabályai, mint egy hagyományos kép készítésénél. Mindenesetre én szeretem.
V: A Nikon maradt, mint alkotótárs?
D: A D70 –et követte a D200, majd a D300, nemrégiben vettem egy Nikon D800E-t. Ez az első full frame fényképezőgépem, úgyhogy nagyon örülök neki. Ideje lenne már terepen is kipróbálni. Még csak barátkozunk egymással. Az objektívjeimet az idők folyamán lecseréltem jó minőségű, – elsősorban Nikon – obikra, a halszemtől fix 300-ig, körülbelül ez a tartomány, és Lensbabyvel is dolgozom. A felszerelésemmel elégedett vagyok, az időhiány az egyetlen akadály.
V: Térjünk vissza egy kicsit a multiexpóhoz.
D: Általában növény és táj fotónál használom, de készült már állatfotó is így, ez lehet két kép, két különböző, de összetartozó témával, vagy egy éles egy életlen képkockával. Aztán készítek különböző irányba elmozdított képsorozatokból is kamera multiexpót, ez 3-5-7-9 képkocka egymáson. Sok helyen tanultam, tanulok, azóta is, mióta nálatok végeztem,- ti akkoriban még nem indítottatok kimondottan természetfotós képzést. A mai napig járok Zsila Sándorhoz, és nagyon sokat köszönhetek Vizúr Jánosnak, Forrásy Csabának, Imre Tamásnak, innen is tisztelettel köszöntve őket.
V: Nagy nevek, nagyon sokat lehet tőlük tanulni.
D: És tegyük hozzá, mindenkitől mást. Tamástól a lessátras fotózást, Csabától az absztrakciót, mértani, geometriai formák ábrázolását, Vízúr Jánostól a nagyon szűk mélységélességű amint már említettem impresszionista jellegű képek fotózását. Zsila Sándortól pedig a kompozíció és a képfeldolgozás fontosságát. Az ember a végén egyesíti a tanultakat, így kialakítva egy egyéni szemléletet és abban remélem, van valami eredeti is, amit én teszek le az asztalra.
V: Én mindig azt mondom a tanulóinknak, hogy nézzenek minél több képet, ez nem azt jelenti, hogy másolnak majd valakit, hanem segít abban, hogy kialakuljon a saját látképük, óhatatlanul hat ránk a körülöttünk lévő világ és ebből a sokféle impulzusból áll majd össze végül az, amire azt mondhatod, na, ez vagyok én.
D: Így van, inspirációt kaphatunk mások alkotásaiból, azt tovább gondolva, hozzátéve a magunk ötleteit, kialakul a saját képi világunk. Fotós barátaimmal sok esetben összeér az állványaink lába tájfotózásnál, egy szép helyszínen, de nincs két egyforma kép, mindenki a maga egyéniségét viszi bele. Néha magam sem tudnám egy képemet kétszer ugyanúgy megfotózni.
V: Mit tartasz az eddigi legnagyobb sikerednek?
D: Itt most konkrét díjra gondolsz?
V: Nem feltétlenül, lehet akár egy élmény is.
D: Mostanában ritkán van alkalmam, de például nagyon nagy élmény lessátorban ülve szemmagasságban látni egy leszálló sast, akinek a szárnya nagyobb, mint a sátram, ilyenkor az ember néha még az exponáló gombot is elfelejti lenyomni. Aztán az is siker, hogy teljes 20 kg felszereléssel felmásztam egy olyan hegyre, amire elsőre azt mondtam, hogy ez lehetetlen, vagy, hogy álmomban sem gondoltam volna, hogy a sarkkörön túl fogok fotózni, – ez mind hatalmas élmény a számomra. Sokat járok Norvégiába, Izlandra, az északi területek nagy kedvenceim, a vizek, tükröződések, érintetlen erdők és különleges fényviszonyok miatt. Ezekből aztán sok fotópályázatra küldtem be képet, és vannak sikeres fotóim.
V:Azért ne bagatellizáljuk el ezt a kérdést, amint a beszélgetésünk elején is mondtam, figyelem a munkáidat és tudom, hogy nagyon sok díjat zsebeltél már be, itthon és külföldön is.
D: Az első sikert a Kócsagtánc című képem hozta, nagyon sok kócsag van képen, Rétszilason készült, hosszú záridővel. Ezt a képet egyszerre több pályázatra adtam be, 4 aranyérmet szerzett, 2007-ben kategóriagyőztes lett Franciaországban a Montier-en-Der fotófesztiválon, Kanadában a Photo Life versenyén nyertem vele első díjat, azóta pedig Szerbiában , legutoljára pedig Magyarországon kapott FIAP gold medált (2012).
Itthon az Év Természetfotósa pályázaton 2005 óta minden évben van kiállított képem, többször kaptam már egy-egy kategóriában 2. vagy 3. díjat. Tavaly a Varázslatos Magyarország fotópályázaton, ami egy egész évet ölelt át, 11 forduló után, 3. lettem.
2012-ben számos FIAP pályázaton indultam, ahol megszereztem az AFIAP nemzetközi fotóművész minősítéshez szükséges képelfogadásokat . Összesen 15 országban szerepeltek sikeresen a képeim.
V: Fontosak ezek a díjak számodra?
D: Persze fontosak, de nem ezért fotózok. A magam szórakozása a legfontosabb, az élmény, a barátok, a kikapcsolódás, az alkotás pillanata. Az a szívdobogtató pillanat, ami nagyon ritkán elfogja az embert, ha sikerül egy különleges képet készíteni, amikor meg sem kell nézni a kijelzőt, de érzed az exponáló gomb lenyomásakor: most megvan! A Kócsagtánc ilyen volt.
Elég hosszú volt az út idáig. Emlékszem a legelső gyakorlatra, a Margitszigetre mentünk és az óra előtt éppen azon gondolkodtam, hogy jó-jó, de mit fogunk ott egy fél napot fotózni Még a feléig sem jutottunk és már vagy 15 téma volt, amit lehet, ha egyedül vagyok, észre sem veszek. Ezek a hétvégi gyakorlatok teljesen megváltoztatták szemléletemet, itt jöttem rá, hogy mennyi mindent ki lehet hozni egy egyszerű helyszínből.
V: A mai napig a Sziget az első gyakorlatunk és a mai napig ugyanígy éreznek a tanulók, ahogy te most ezt elmondtad.
D: A civil életem állandó rohanás, versenyfutás az idővel, ezzel szemben a fotózáshoz idő kell. Nekem egy makró képkocka egy óra, mire kiválasztom a témát, beállítom az utolsó fűszálat is, elrendezem a területet, de egy akciófotósnak is kell egy óra, mire elhelyezkedik a lessátorban és megvárja, hogy minden újra lenyugodjon. Itt nem lehet kapkodni, idegeskedni, egy képalkotásnál 100 %-ban ott kell lenni fizikailag, szellemileg egyaránt. Gyakorlatilag egy teljes agymosás, itt nem gondolkodom, hogy jaj, valakit nem hívtam vissza, vagy ezt nem intéztem el. Visszatérve a kérdésedre, persze, hogy örülök és büszke vagyok a díjaimra, de azok a pillanatok aminek részese voltam, fontosabbak.
V: Én szeretem a természetet, voltam is egyszer-kétszer fotózáson, de képtelen vagyok órákon keresztül nyugton várni valamire, ami lehet, hogy nem is jön. Csodálom a természetfotósokat, mert tudom, hogy egy ilyen túra nem egy wellness hétvége.
D: Ezek az utak igencsak úgymond „fapadosak”, mentesek minden luxustól, néha tényleg csak éppen aludni tudunk valahol. Mivel egy természetfotó lényege, hogy ne legyen rajta ember által készített alkotás, vagy csak kevés, esetleg egy híd vagy a távolban egy kis ház, ahhoz, hogy ilyet találjunk, néha elég vadregényes tájakra kell utazni és minél messzebb megyünk, annál kevesebb a komfort, viszont annál közelebb van a természet. A természetfotós számára, ha éppen nem jön senki, “akire vár”, addig is a részese annak a nagy egésznek ami körülveszi. Sokszor ez az élmény fontosabb, mint a fotó maga.
V: A tájfotózásnál amikor megmondjuk, hogy találkozó reggel fél 4 h-kor, – az őszi-téli értelemszerűen később, de az is legkésőbb fél hat, – na ehhez is kell elszántság.
D: Amíg nem fotóztam, soha nem láttam a napfelkeltét, max. fiatalon, egy átvirrasztott éjszaka után. Most, ha hívnak, bármikor felkelek egy hajnali fotózásért, ha az idő jónak látszik, mert a legszebb képek akkor születnek. Szeretem a hajnalokat, a csípős hideggel, a lapos fényekkel, a csendjével, a köddel, az egész misztikumával.
V: Tudom, hogy a természetfotósokkal mindig történik valami, még akkor is, ha éppen 16 órát ül egy lessátorban, látszólag teljes semmittevésben. Van olyan történeted, akár vicces, akár elborzasztó, amit szívesen megosztanál velünk?
D: Hát erre készülnöm kellett volna, most, hogy így gondolkodom, van aki a nagyvad elől fut, engem a pióca támadások készítettek ki. Rétszilason voltunk Tamásékkal, életem első lessátras fotózásán, természetesen mint újoncot, engem ültettek be a térdig érő vízbe, az iszapba felállítottuk az állványt , a gépet, a Tamás rámutatott egy benyúló faágra na, ide fog leszállni neked a bakcsó, mondta és otthagyott. Ültem a vízben, vártam a beígért bakcsót, és egyszer csak észrevettem, hogy a piócák másztak be a kabátom ujján. Egy meg is csípett. Itt azonban nem lehetett pánikolni, lesöpörtem őket magamról, de kárpótlásul tényleg leszállt a bakcsó és tényleg oda, ahova a Tamás mutatta. Összességében megérte.
Egy-két éve meg Máté Bence egyik leshelyén voltunk, amikor úgy döntöttünk, hogy nem hajnalban kellene kicuccolni, hanem aludjunk kint a lesben és akkor hajnalban már ott ébredünk és kezdhetünk. Bence ugyan mondta, hogy itt még nem aludt senki, matrac ugyan van, de más semmi, de mi bevállaltuk. Azt azonban nem mondta senki, hogy a pióca szárazföldön is közlekedik, megtalálva az utat a hálózsákom bejáratához, onnan meg a ruhám alá. A hajnal fényei és a rengeteg madár viszont kárpótolt ezért a pióca kalandért.
V: Még mindig jobb, mint egy malacait védő vaddisznó elől futni. Egyébként Te értékesíted is a képeidet?
D: Alkalomadtán igen, ha megkeresnek. Van aki naptárhoz, diplomamunkához, vagy újságcikkhez vesz képet. Néha a honlapomról választanak a nappali falára vagy oktatási célra egy-egy képet. Nem mondanám, hogy tömeges megrendeléseim vannak, de nem hirdetem és nem is ebből élek. Nem hiszem egyébként, hogy Magyarországon ma pusztán természetfotó eladásából bárki meg tudna élni – sajnos, mert különben itthon is sok tehetséges fotós van.
V: Az biztos, hogy nem ez a legfizetősebb ága a fotózásnak, de amint a te példád is mutatja, sok örömet adhat.
D: Megtanított odafigyelni a részletekre, megtanított megtalálni a szépséget apró dolgokban és megtanított viselkedni, mozogni a természetben. Mikor kicsik voltak a lányaim, nagyon sokat kirándultunk, vidám énekszóval átcsörtettünk erdőn-mezőn, ha szerencsénk, volt láttunk egy ijedt mókust, vagy egy felriasztott madarat, és nem értettük hol vannak az állatok. A természetfotós besimul ebbe a világba, és ha jó helyen, és csendben van, megelevenedik az erdő, a rét, a nádas. Kiúsznak a vadkacsák, megjelenik egy vidra, aki éppen a vadkacsa fészket készül kirabolni, vagy berepül egy sas a sirályok meg csapatosan üldözni kezdik. A makrófotóst is számtalan élmény éri, ha figyel és csöndben van. A levél élén egyensúlyozó csigák, frissen kikelő szitakötők, apró drámák a rovarok világában vagy a lepkék változatossága, a pókhálón megcsillanó fény, vagy egy vízcsepp, mind jó téma lehet. Már alig várom, hogy újra kezembe vegyem a fényképezőgépem!
V: Ahogy mondtad, ez már tényleg szerelem! Nagyon köszönöm, hogy időt szántál rám, jó volt látni és hallani téged.
D: Én is köszönöm a lehetőséget, remélem tudtunk egy kis kedvet csinálni az olvasóknak.
Géczy Dorottya weboldala geczydorottya.hu/
