Automatizálás, vagy gondolkodás? (És akkor még hol van a kreativitás?)

Nem kell gondolkodni, hogy a fényképezőgépet hogyan állítsa be. Milyen rekeszt (ha tudja egyáltalán a hobbyfotós, amatőr, hogy mit is tud az állításával elérni), záridőt, mennyire magas ISO-t használjon, hogy a felvétele igazán szép, és jó legyen. Segít az automata ISO, a rekesz-, vagy idő előválasztás, esetleg a program automatika, az automata fehéregyensúly a megközelítően színhelyes, helyesen exponált felvétel elkészítésében. Amit lát a fényképezőgép hátsó LCD kijelzőjén, már az is megfelel a kívánalmainak! Már így is többnek érzi magát, hogy a felvételt nem telefonnal, hanem „fényképezőgéppel” készítette.

A technikai fejlődésnek köszönhetően ezek a lehetőségek egyre jobb minőségű felvételek elkészítéséhez segítik a fotósokat. Egy közép, felsőközép kategóriájú fényképezőgéppel gyakorlatilag bármilyen közegben majdnem tökéletes képet lehet készíteni, szín, és expozíció tekintetében, ha a kezelője a gépen a szükséges automatikákat jól állította be. Nem gond, ha kevés a fény, mert segít az automata ISO, ami magas értéken is jó eredményt tud most már produkálni. Nincs képzaj, vagy ha mégis, az eléggé elenyésző. Ha a reciprok szabálynak megfelelően helyesen exponál a fényképezőgép – márpedig az automatika ebben is segít -, nem lesz bemozdulásos életlenség sem. Az autófókusz ugyancsak jól tudja beállítani, a mostani gépek esetében még kis fénymennyiség mellett is az élességet. Így a felvétel éles lesz! Ha éles, és helyesen exponált a felvételünk, akkor mi probléma lehet még? Csak jó felvétel készülhet! A kreatív fotós esetében ez azonban nem elég!

– mert nem biztos, hogy az élességet azon az arcon akarom, amit az automatika kiszúrt magának, s követi az illetőt. Lehet, hogy egy másikon. Másikon, aki sokkal fontosabb! Akit kiszúrt, esetleg nem is ismerem, de az arckövető automatika a számomra fontos személlyel nem „szimpatizál”, s tudomást sem vesz Róla.

– mert nem biztos, hogy csak egy embert akarok a felvételen élesen megmutatni, például egy családi esemény alkalmával a lakásban, mikor a régen látott családtagok összeállnak egy csoportképre. Szeretnék egy olyan eseményt megörökíteni, hogy évek múltán is kedves emlék legyen mindenkinek az a felvétel. Karácsony, húsvét, vagy egy születésnap alkalmával összeverbuválódott családtagok esetében, egy emléket szeretnék készíteni.

– mert ugyan azon az egy személyen megvan az élesség, akiről szeretnék felvételt készíteni, de olyanok is élesen jelennek meg a végeredményen, akiket jelen esetben nem szeretnék élesen megmutatni. Magam is üdvözlöm, és támogatom ezeknek az automatikáknak a létrejöttét és használatát. Amire viszont szeretném felhívni a figyelmet, hogy ezek az automatikák nem mindenhatók!

Kell ismerni és tudni, hogy ezek az automatikák milyen korlátokkal rendelkeznek!
Kell tudni, hogy az egyes félautomata-, automata beállítások mit tesznek a felvétel során!
Kell tudni, és érteni az egyes beállítások hatásait, határait!
Kell tudni, hogy amikor megnyomom az exponáló gombot, mi az, amit szeretnék az elkészült felvételen látni. Nem megelégedni azzal, amit kapok, hanem azt a felvételt elkészíteni, amit eredetileg is el akarok készíteni. Nem az elképzelést hozzáigazítani az eredményhez, hanem az eredményt igazítani az eredeti elképzeléshez! A félmegoldás nem lehet jó! A megalkuvás – márpedig – félmegoldás!

Sok éves fotográfusi gyakorlattal a hátam mögött állíthatom, hogy nagymértékben segített az analóg időszak, amikor minden beállítást manuálisan kellett a fényképezőgépen beállítani. Az automata ISO nem létezett, ugye. Mert hát megvettem a filmet, belefűztem a fényképezőgépbe, s ameddig az a film volt a gépben, addig azon az ISO, illetve DIN/ASA érzékenységen kellett dolgoznom. Mostanság a digitális kamerák időszakában könnyebb a fotográfusok dolga. Akár két felvétel között is lehetőség van rá, hogy változtassam az ISO-t. Akár felfelé, akár lefelé. Csak az állítás mértéke az, ami határt szabhat. Ha ezt tudomásul veszem, szinte nincs semmilyen akadály! Csak „szinte”, mert bizonyos érték felett megjelenik a képzaj. Igaz, egy kép legyen inkább zajos, mint bemozdulás miatt életlen. Míg az előbbit nyugodtan vállalhatja az ember, addig ez utóbbi a kukában végzi – így az a felvétel használhatatlan.

Az automata fehéregyensúly nagy segítség, mivel a fényviszonyok változásával mindig az aktuális Kelvin értékre fog beállni, elérve ezzel a helyes színét, színeknek az eredetivel azonos egyensúlyát a felvételen. Ugyanakkor, ha szabadban fotózom, a nyári napfényben az automata fehéregyensúly közben besétál a képbe egy neonkékruhás hölgy, a felvétel nyomban sárgába fog eltolódni. Azonban, ha stabilan a „napocska” piktogramra állítom a fehéregyensúlyt, jöhet akármilyen ruhás korzózó a képre, nem fog emiatt színben változni a felvételem.

Igaz, ha „RAW” formátumban fotózva készítem a felvételeimet – márpedig én mindig csak ezt használom-, utómunkával tökéletesre tudom a felvételeimet korrigálni. Legalábbis, többek között a fehéregyensúlyt tekintve. Felvételkor a fényképezőgépbe épített fénymérő a beállításának megfelelően fogja a szerinte helyes expozíciós értékeket beállítani. Ha esküvőn a mennyasszonyt fotózom, szűkebb kivágásban, aki – ugye általában fehér ruhában van-, mivel a fehérről sok fény verődik vissza, a fénymérő szerint szűkebb rekeszre, vagy rövidebb expozíciós időre lesz szükség. Az eredmény azt mutatja majd, hogy az ara arca sötétebb, a hófehérre kimosott és kikeményített ruha szürke lesz. Nyilván, mivel sok fény verődik vissza a fehérről, ezért a fénymérő szerint elég lesz az alacsonyabb fényértékkel elkészíteni a felvételt. Azt mondhatja a gépet jól ismerő fotógráfus, hogy az automatikát is lehet a felvételi körülményeknek megfelelően korrigálni. Lehet a beállítást plusszolni, vagy mínuszolni. Így a felvétel készítésekor a fénymérő, illetve a fehéregyensúly a korrekciónak megfelelően azt az értéket adja majd, amit valójában szerettem volna elérni mind a szín, mind az expozíció tekintetében. Azután, ha a következő felvételt készítem, akkor mindent állíthatok vissza az eredeti állásba, vagy végezhetem el az újbóli felvételi körülménynek megfelelően az újbóli korrekciót. Mondjuk a mennyasszony után a sötét, fekete öltönyben virító, boldog vőlegényről szeretnék, ugyancsak szűk kivágásban egy portrét készíteni. Most a fénymérő hosszabb expozíciós időt, vagy nyitottabb rekeszt fog beállítani, mivel a feketéről kevesebb fény verődik vissza. A felvételen a vőlegényem halálsápadtan jelenik így majd meg, s az éjfekete öltöny szürke ruházatként látszik majd. Most tehát ismét korrigálnom lesz szükséges a fénymérő által beállított értékeket. A korrekció mértékét vagy a korábbi gyakorlatnak, tapasztalatoknak megfelelő mértékben teszem, vagy szükségem lesz próbafelvételek készítésére, hogy a pontos korrekciót megkaphassam.

Valószínű, hogy az, aki a modern technika mellett sajátította el a fotózás alapjait, nem okoz túl nagy gondot ez számára.
De szerintem egyszerűbb a régi, nekem tökéletesen jól bevált módszer, amikor is a kereső alján (általában ott helyezkedik el a legtöbb fényképezőgépen) a fénymérő visszajelzését veszem figyelembe, s az alapján magam, manuális módban állítom be a felvételi értékeket.
Aki ilyen szempontból ismer, jól tudja, hogy nekem a „módválasztó tárcsa” „M” betűje az eredeti jelentése mellett a „Mindig” értelmezésben jelenik meg.
Mit is teszek ilyenkor? Azt tudom, hogy a témám mozog-e vagy sem? Nyilván!

Amennyiben mozgó témát fotózom, úgy a felvételi sebesség a fontos, így tehát míg más a félautomata módnál a S/Tv, „idő előválasztás” módot állítja, addig én a „M”, „manuális” módnál beállítom ugyanúgy a felvételhez szükséges expozíciós időt. A különbség itt jön! A rekeszértéket nem az automatika fogja nekem beállítani, hanem a kereső alján figyelem a fénymérőt, s tekerem a rekeszállító tárcsát, amíg a nullára nem áll. Ekkor exponálhatok. Amennyiben a mélységélességre van szükségem, akkor a számomra megfelelőnek tartott rekeszértéket állítom be elsőre, mint azt a rekesz előválasztásnál tenném az A/Av mód esetében. Ilyenkor az expozíciós időt fogom hozzárendelni a fénymérő útmutatása szerint. Ha korrekcióra van szükségem, akkor annyiban különbözik a beállítás módja, hogy a nullához képest jobbra, „túlexponáltra” tekerem a tárcsával a fénymérő jelzését, ha például a fehérruhás mennyasszonyt fotózom, hogy a ruhája valóban fehér legyen. Vőlegény esetén a fénymérő visszajelzését balra, „alulexponáltra” tekerem, így a fekete öltöny valóban feketén jelenik meg a gép hátulján, a LCD kijelzőn.
Következő felvétel elkészítésekor nincs szükségem így, hogy visszaállítsam a gépet alapállásba az újabb felvételhez. Nem kell tartanom attól, hogy a korábbi beállítás miatt a továbbiakban az összes felvétel alul, vagy túlexponált lesz. Nem veszítek így értékes pillanatokat, mondjuk az esküvő fotózása közben, mikor a fényképezőgépem megfelelő gombját nyomva tartva, a korrekciót a beállító tárcsával ismét alapállapotra tekerem. Nem veszítek értékes pillanatokat, mikor azonos megvilágítottság mellett fotózom akár egymás után a mennyasszonyt és a vőlegényt. Mivel mind a kettejüket ugyanannyi fény éri, nincs is szükség a felvételi értékek megváltoztatására.

Elhiszem, hogy valóban szükség van rá, hogy az ember ezt gyakorolja. Amikor éles helyzetben kell fotózzon, akkor már ne kelljen azon idegeskednie, hogy minden beállítás tökéletes legyen. Ha rutinná válik, semmivel sem lesz nehezebb így fotózni, mint a félautomata módnál a korrekciókkal bíbelődve készíteni a felvételeket. Ilyen módon az ellenfényes felvételek készítésénél is tökéletesen tudom a helyes expozíciót beállítani a korrekciónak megfelelően. Az ellenfényes felvételeknél például, aminél általában a kezdő fotósok az objektívvel szemben tündöklő naptól rettegnek. A nappal szemben való fotózás, ami az avatatlan szájára a „-Na, ebből mi lesz? Nappal szemben fotózni?!” gondolatokat ülteti. Ennek a problémának a megoldására tökéletes megoldást ad például egy olyan „segédeszköz”, ami mindig, minden fotográfusnak kéznél van!
Nos, hogy mi ez?
Erről majd legközelebb!

Addig is szép fényeket, jó témákat kívánok!

-Kadosa Zoltán-