Interjú Englert Orsival
V: Nagyon mozgalmas félévet tudsz magad mögött, – amiről közvetve én is tehetek – és bár régóta készülök erre a beszélgetésre, csak most mertelek megkeresni, remélve, hogy már van egy kis időd rám.
O: Hát az biztos, hogy nem unatkoztam, de most már hivatalosan is fotográfusnak mondhatom magam.
V: Amit én tudok rólad, hogy élsportoló voltál.
O: Igen, kosárlabdáztam. 98-szoros magyar válogatott voltam egészen 2012-ig, az első gyermekem születéséig. A sport mellett a Nyugat-magyarországi egyetemen tanultam, ahol közgazdaságtudományból diplomáztam.
V: Hogy került a fotózás az életedbe?
O: A sport mellett kezdtem el fotózni, akkor éppen Franciaországban játszottam, így ott csak autodidakta módon tanulgattam. Mikor hazajöttem, úgy döntöttem, a helyére kell tenni azt a sok –sok információt, amik innen-onnan összeolvasva kavarogtak a fejemben. Így kerültem hozzátok, ahol aztán jóval többet is kaptam, mint amennyit én úgymond magamtól fel tudtam szedni.
V: Akkor már tudtad, hogy ez lesz az utad?
O: Miután mindkét gyermekem megszületett, én is elgondolkodtam, hogyan tovább? Azt azért mindenki tudja, hogy profi sportolóként nagyon kemény az élet, én szerencsés voltam, nagyobb sérülések nélkül megúsztam, egy talpműtétem volt a pályafutásom alatt. Közel a 30-hoz, úgy éreztem, most kell abba hagyni, amikor jó szívvel, még egészségesen és szép emlékekkel tudok elmenni. Lehettem volna edző, voltak ajánlataim más munkákra is a kosárlabdán belül, de nem szerettem volna maradni, elég volt. Emlékszel még, mit mondott Egerszegi Krisztina, mikor abbahagyta az úszást?
V: Persze, egy darabig még uszoda közelébe se…
O: Nos így voltam én a kosárlabda pályával. Ott van még a közgazdász diplomám, de nulla tapasztalattal nem igazán lett volna értelme nekimenni egy szakmának, mondjuk nagy motivációt sem éreztem rá. Viszont a fotózás egyre jobban érdekelt.
V: Szinte mindent kijártál nálunk.
O: Igen, az alap után a workshopokat, majd amikor elkezdtétek, a haladó tanfolyamot és végül a szakvizsgát is közvetve nektek köszönhetem. Amikor először ide jöttem, nem volt konkrét elképzelésem, mit szeretnék, de az alaptanfolyam végére már egyértelmű volt merre fogok indulni.
V: Áruljuk el, családfotós lettél.
O: Igen, de ezen belül sem akarok mindent csinálni. Most, hogy a honlapomat tervezgettem, már egy kicsit leszűkítettem, jelen pillanatban csak újszülöttet, kismamát és úgynevezett lifestyle családi fotózásokat vállalok. Kint a természetben, beállítások, kellékek nélkül. Nem baj, ha nem néznek oda, ha arcokat vágnak, nincsenek szabályok. A gyerekek személyiségét akarom vissza adni, érzéseket, hangulatokat és a kötődések csodás pillanatait. Itthon ez még nem annyira populáris műfaj, de úgy veszem észre, tetszik az embereknek. A műteremben mindig van egy kis zavar bennük, amit néha nehezen sikerül feloldani, kint ez sokkal könnyebben megy. Én is fotóztam, persze, műteremben, háttér előtt, de nem éreztem a magaménak. Az újszülött fotózás természetesen még mindig így zajlik, de most már a gyerekeket sőt a kismamákat is inkább kinti képekre csábítom.
V: Nem választottad a könnyebbik utat, azért ez nagyon nehéz műfaj. A műtermi körülmények legalább az állandó fényeket garantálják, egyszer beállítod, aztán mehet.
O: Valóban nem könnyű, sem technikailag sem emberileg. Nagyon nagy empátia és jó kommunikációs készség kell, főleg a gyerekekhez. Ezenkívül alázat és kitartás, – amire engem a sport maximálisan megtanított – és természetesen a folyamatos gyakorlás, a fejlődés és tanulás örök vágya.
V: Annyira örülök, hogy ezt mondtad! Hiába tanulod az elméletet, ha nem gyakorolsz.
O: Az újszülött fotózásnál ez még külön nehézséget is jelent. A saját gyerekek, meg a barátoké mindig kéznél vannak egy kis gyakorlásra, de gondolj csak bele, hányszor van lehetőséged erre pár napos babával? Nem beszélve arról, hogy a helyszínkeresések miatt szinte állandóan készültségben vagyunk, hol van éppen virágzó pipacs vagy levendula mező, búzamező, hol láttunk szénabálákat? És ha megvan a helyszín, akkor is beüthet bármi. Egyszer emlékszem, gyakorlásképpen egy szalmabálás fotózást szerettem volna, találtunk is egy nagyon jó helyszínt vagy harminc-negyven bálával, de mire visszamentünk, egy bála árválkodott már csak, a többit elvitték, a fényviszonyokat tekintve ez az egy se volt jó helyen. Szerencsétlenségére a férjem velem volt, így megkértem, görgesse odébb. Kategorikus nem volt a válasz, ugye nem gondolom, hogy egy ménkű nagy szalmabálát fog tologatni egy mezőn, amíg megtalálom, hol a legjobb a fény? De mivel a kislányunk Emma volt a modell és nagyon várta már, hogy egy szalmabálán üldögéljen, aztán csak megtette érte. Vagy vegyük a naplementés fotózásokat, ahol percre pontosan kell kiszámolni mindent, szóval nem egyszerű, de varázslatos a végeredmény. Úgy érzem megtaláltam az utam, ami nem feltétlenül a műtermes, szépen megvilágított, idillikus családi fotók. Lehet, hogy sok lehetőséget elvesztettem vagy vesztek is még azzal, hogy leszűkítettem a területemet, de nem bánom. Hiszek abban, hogy csak azt csináljam, amit igazán magaménak érzek.
V: Aki ezt le tudja tisztázni magában, úgy gondolom, az meg is nyugszik, nem úgy mint aki mindent elvállal, ugyanakkor semmiben nem tud kiteljesedni. Legyen egy főirány, nem azt mondom, hogy mellette semmi mást nem vállalok néha, de legyen egy, amire építem magam. Sokan beleesnek az eltúlzott akciózásokba is, ne legyen már egy esküvő fotózás 25.000.ért meghirdetve, vagy családi karácsony képek 10.000 –ért. Így megy híred, hogy ennyiért dolgozol és nem tudsz kilépni belőle többet.
O: Kerestek már meg engem esküvő fotózásra, termék fotózásra, de nincs az az isten, hogy elvállaljam. Ilyenkor szoktam a kérdésre, hogy de hát profi fotós vagy nem? Azt válaszolni, hogy igen, csak nem ez a fő profilom, nem tudok benne 100 %-ot nyújtani, tehát nem adom a nevem hozzá. Igenis fontos, hogy bízzunk magunkban és a munkánk minőségében annyira, hogy azt olyan áron is adjuk. A második gyermekem születése után döntöttem el végleg, hogy elengedem azt a fajta szorongást, amit éreztem, amikor valaki elment, mert sokallotta az áraimat. Két gyerek mellett az idő nagy kincs, én a fotózásokon maximálisan odateszem magam, éjszakánként utómunkázom, időben kész vagyok, ennek ára van. A tudásomat én sem ingyen szereztem, nem beszélve, azokról a költségekről, amikről a legtöbb embernek fogalma sincs. Aki nem engem választ, azt sajnálom, de elengedem. Emlékszem, mit mondtál egyszer, nem lehetsz mindenkinek a fotósa, és én nem is akarok mindenkit lefotózni.
V: Ami még nagyon érdekel mindenkit , hogy mivel dolgozol?
O: Kezdjük az elsővel, ami egy Canon 450D volt, ezt követte egy 7D, majd a mostani gépem egy 5D Mark III. Nekem ez a csúcs, én azt hiszem innen már nincs hova lépnem.
V: Az evolúciós fejlődés megvan….
O: Amire nagyon büszke vagyok, hogy ki is termeltem magamnak ezt a gépet. Optikák tekintetében bármilyen meglepő, én csak fix obit használok. Sokan csodálkoznak, hogy pont gyerekeknél? Itt megint nagy hasznát veszem a sportolói múltnak, én bevállalom, hogy inkább futok a gyerekekkel, de ragaszkodom a fix obikhoz, 35,50,200-al dolgozom.
V: Sok-sok évvel ezelőtt mikor kezdtem, nekem is azt mondták, csak fix obit, meg is vettem, de mivel én jobbára csak műteremben dolgozom, annyira nem jött be, hogy egész nap hason csúszva fókáztam előre hátra. Akkor döntöttem, hogy legyen inkább zoom objektív, fix fényerővel és a 100 makrón kívűl mind eladtam a fixeket. De tudom, hogy könnyű beleszeretni abba a világba, hiszen rajzolatba, perspektívába, ahogy mos, úgy nem dolgozik semmi.
O: Főleg ahogy mos. Engem keresett meg már szakmabeli, nem is egy, hogy hogyan blur-özöm a hátteret photoshopban? Sehogy. Ha ismered a mélységélesség hármas törvényét és van egy jó minőségű fix objektíved, akkor ez így jön ki a nyers képen.
V: Volt negatív élményed?
O: Persze. Szerintem mindenkinek van. Mindegyik fotózás nehéz, de van, hogy megy minden, mint a karikacsapás és van, hogy a végén legszívesebben egy tolószékbe rogynék. Az a tapasztalatom, hogy a saját szüleik frusztrálják legjobban a gyerekeket. Küldtem én már el szülőket kávét inni, – ez mondjuk pont egy műtermi fotózásnál történt – csak hogy hagyjanak magamra a gyerekekkel, és ahogy eltűntek a színről, fél óra alatt kész lettünk a képekkel.. Ahol problémás a gyerek, ott problémás a szülő, illetve inkább úgy mondom, nem véletlenül problémás a gyerek.
V: Mire vagy a legbüszkébb?
O: Az egyik a szakvizsgám. Két kisgyerek, és a munka mellett úgy érzem elég flottul ment. Nagyon nehéz hónapok voltak, de amire különösen büszke vagyok, hogy a vizsga remekem még külön elismerést is kapott. A másik egy megkeresés, ami nagyon komoly megerősítést adott nekem abban, hogy amit csinálok, az jó.
V: Erről beszélhetsz?
O: Igen. Egy nőgyógyászati magánklinika keresett meg, hogy látták a képeimet és szeretnének egy együtt működési szerződést velem. Ha akartam volna, sem tudtam volna jobb helyre pozícionálni magam, főleg úgy, hogy egy lépést sem tettem érte.
V: Utolsó kérdésként a távlati terveidről faggattalak volna, de ez a projekt úgy érzem, jó időre meghatározza majd az életed.
O: Nagyon remélem. Bár konkrét terveim mindig vannak, de ami számomra a legfontosabb az az, hogy adni tudjak az embereknek. Átéltem már, amikor elérzékenyültek az édesanyák a fotózás alatt, volt már olyan apuka, aki amikor ránézett a nyers képre, könnybe lábadt a szeme. Kaptam rajzokat gyerekektől a fotózás másnapján, mert élmény volt nekik. Engem ezek a dolgok éltetnek, áldásként élem meg, hogy azt csinálhatom, amit ennyire szeretek.
