Interjú Párkányi Raab Péterrel
V: Emlékszem, amikor az interjú ötletek születtek, az elsők között voltál a meghívottak listáján, mégis majdnem 4 év telt el, mire tudtunk egy időpontot egyeztetni.
P: De végre sikerült.
V: Elismert szobrászművész vagy, remek grafikus és fotós, de alapvetően a szobrászat a mesterséged. Mi vitt a fotózás felé?
P: A mostani kiállításomon jutott eszembe, -ezt valahol nagyon mélyre eltettem eddig magamban-, hogy nekem már volt közöm a fotózáshoz, méghozzá gimnáziumban. Egy fotós fakultációra jártam, természetesen még analóg géppel. De valahogy nem tudtam mit kezdeni ezzel az analóg műfajjal. Van ez a fényérzékeny papír amire rákerül a kép, de ennek a mikéntjére igazából sosem kaptam kielégítő választ. “Fogjam fel egy csodaként”- javasolták, így abba is maradt a dolog. 15 éve azonban elkezdtem járni a szobraimmal a világot, amiket le is kellett dokumentálni. Az itthoni kiállításokon volt megoldás, ismertem neves fotósokat, akiket fel tudtam kérni. De külföldre sajnos nem tudtam őket magammal vinni. Ezen kívül egy kicsit másképp láttam a műveimet, mint amit az egyébként remek műtárgyfotók visszaadtak. Ezért szerettem volna a saját szemszögemből is megmutatni. Így elkezdtem fotósiskolát keresni és a jó sorsom ide vezetett hozzátok.
V: Szinte mindent elvégeztél nálunk.
P: Gyakorlatilag nem volt megállás. Ami miatt idejöttem, a tárgyfotózás, hamar kiszélesedett. Érdekes, visszagondolva, a fotózás mindig is ott volt a tudatalattimban. A képzőművészetin internetről még nem is álmodtunk. A könyvtár állandó látogatója voltam és először mindig a fotós újságokat lapoztam át. Külföldön is mindig az itthon még nem kapható fotós magazinokat kerestem. Ott találkoztam először azokkal a digitális technikákkal, effektekkel, amik szabályosan elvarázsoltak. Ezért kezdtem el a photoshop tanfolyamot, aminek segítségével viszonylag hamar megtaláltam a módot, hogy azt a képi világot, ami hozzám közel áll, bemutassam.
V: Sikerült a fotózást és a szobrászatot valami egészen különleges módon összehoznod.
P: Ahogy készítem a szobraimat mindig vannak olyan történetek, olyan állomások, tárgyak, amikből soha nem lesz műalkotás, illetve eddig nem volt. Lehet, hogy ezt nem is én vettem észre először, hanem a környezetem. Festő barátaim mondták, hogy itt olyan “világ” van, amit fotózni kellene. Ekkor kezdtem el, – ráadásul egy fotósorozatként – ezeket a zeneszobrokat. Nagyon hosszú felkészülési időszak volt. Modelleket, élő embereket installáltam össze ún. mozgó szobrokká különböző hangszerekkel, zenelejátszókkal.
V: Emlékszem Kadosa tanár úrral közösen készítettétek az első képeket még itt a műteremben, az úgynevezett zeneszobrokat.
P : Kész volt már a műtermem, de alapvetően nem fotózáshoz lett kialakítva. Nálatok pedig tökéletesek voltak a körülmények. Végül átalakítottam a saját műtermemet, mert körülményes volt a nagy tárgyaimat ideszállítani. Egyszerűbb volt megfelelő körülményeket megvalósítani nálam. Kadosa Zolival, ha van ideje és lehetősége azóta is folyamatosan dolgozunk együtt. Azokból az első szárnypróbálgatásokból is bekerült két kép a kiállítási albumba.
V: Megmaradtál a saját műtárgyaidnál, vagy esetleg vállalod más művészek munkáinak megörökítését is?
P: Nem, csak a magamét dokumentálom. Úgy érzem a fotózással a művészeti készletem bővült. A mai világban a fotózás és a videózás minden mást háttérbe szorított, ami nem baj, de a képzőművészeti alkotások sokat veszítettek a jelentőségükből.
V: A digitális fotózás adta lehetőségek valóban egy forradalmat robbantottak, ha lehet így mondani. A tanfolyamokon mindig megkérdezzük, ki miért választotta a fotózást? Nagyon sokszor az a válasz, hogy nincs tehetségük rajzolni, festeni, ne adj isten szobrászkodni, de egy fotón talán be tudják mutatni a világnak az érzéseiket, gondolataikat.
P: Én erre így nem is gondoltam. Az önkifejezésnek ez valóban egy egyszerűbb, helyesbítenék egyszerűbbnek tűnő módja. Bár lehet, hogy én nehezítettem a saját dolgomat.
V: Annyira azért nem lehetett nehéz megtanulni..
P: Rosszul fogalmaztam, a fotózás ugye a pillanat művészete Mondhatjuk, egy tökéletesen megragadott pillanaté, ami egyszeri és megismételhetetlen. A megnehezítésen azt értettem, hogy én nem keresem ezt a bűvös pillanatot, hanem létrehozom, – lehet, hogy akár egy hónapos munkával – azért, hogy lefotózhassam. De valóban, a posztmodern művészetnek van egy ilyen alapgondolata, hogy minden művészet és mindenki művész.
V: Igen, de ezzel küzd is a fotós szakma nagy része. Attól, hogy annyira könnyűnek látszik és ma már olyan könnyen elérhető jobbnál jobb felszerelés, ez egy nagyon komoly szakma. Nagyon sokan vannak önjelölt „fotóművészek”, akik minden képzettség nélkül, – úgy érezve, hogy a méregdrága felszerelés már feljogosítja őket- vállalnak el munkákat.
P: A mostani kiállításomon a kurátor ki karta írni a képeim alá, hogy fotóművész, én meg megkértem, hogy ne tegye, mert nem érzem magam annak. Ő mégis megtisztelt vele.
V: Inkább úgy érzed, az alkalmazott fotográfus megfelelőbb kifejezés lenne?
P: Nem, én képzőművész vagyok, aki fotózik is. A fotóművész együtt él a gépével.
V: Mondhatni, neki a társa, neked meg az eszközöd?
P: Igen, talán így a leghelyesebb. Régebben nem voltak gondjaim a titulussal, volt egy kiállítás, kiírták a plakátra, meg a mű elé, hogy szobrászművész és ennyi. Bár nekem ott is elég lett volna, hogy szobrász. De, mint a kurátor elmagyarázta, aki nem ismer engem és nem tudja, hogy fotózok is, lát egy plakátot, hogy XY szobrászművész kiállítása és akkor a kiállítótérben képek vannak a falon, ezt nem fogja tudni hova tenni. Így írtuk ki végül a fotóművészt is, bár én egyre jobban hajlok a képzőművész titulus felé, ez jobban fedi az igazságot.
V: Megtudhatjuk, milyen felszereléssel dolgozol?
P: Persze, a választás itt történt nálatok. Emlékszem, mindenkinek azt tanácsoltátok, hogy nem kell rögtön méregdrága gépbe invesztálni, úgyis kiderül majd, ki merre indul, mi lesz az érdeklődési területe. Bár én tudtam, hogy műtermi körülmények között, mesterséges világítással fogok leginkább dolgozni, mégis nagyon óvatosan ajánlgattátok a márkákat. Így rövidre zártam, a keresgélést, megkérdeztelek, neked milyen géped van, megkérdeztem Zolit is. Mindkettőtöknek 5D Mark II- je volt, így azt vettem és azóta is ezt használom.
V: Beszélgessünk egy kicsit a most zajló a székesfehérvári kiállításodról. Itt láthatóak ezek a zeneszobrok, amikről már a beszélgetés elején szó volt. Hogy képzeljük el ezeket?
P: A szobrászművészetnek van egy ága, a kinetikus, azaz mozgó szobrok. Az én plasztikáim “slusszpoénként” még zenélnek is.
V: Ez az ötlet honnan jött?
P: 10 évvel ezelőtt csináltam egy szoborsorozatot Emberhajók címmel. Az egyikbe, a Kikötők címűbe rengeteg mechanikus szerkezetet építettem be. Tulajdonképpen itt ötvöztem először a figurális szobrászatot a mechanikával, ami nagyon nagy sikert aratott. Igazi attrakció lett belőle Szinte behívta az embereket, mindenki azt kérdezte, működik e? Na ezen begurultam Jó, akkor mozogjon is, de akkor a nézés, tapintás mellé vonjunk be egy harmadik érzékszervet is a hallást. És akkor zenéljen is. Bonyolult és hosszú folyamat volt, ebben már a számítástechnikai megoldásoktól kezdve minden van. Ebből látható most két darab ezen a kiállításon.
V: Nagyon izgalmas. Ha jól értettem, akkor itt grafikáid és fotóid is vannak kiállítva?
P: Nagyon sokszor előfordult, hogy felkértek egy kiállításra és mindig előjött a probléma, hogy a szobor ugye egy térbeli alkotás, a kiállítása is térben történik. A falakra mindig valaki más fotói, grafikái kerülnek, a két művészeti ág pedig gyakran nem passzolt egymással. Sokkal egyszerűbb, ha a koncepciót egy agy találja ki. Így most felhasználva a fotós és grafikus képességeimet olyan képeket csinálok, amelyeknek köze van a szobraimhoz. Amikor képet csinálok, először létrejön az installáció, ami egy hosszú folyamat, a bevilágítása és maga a fotó készítése már gyorsabb. Utána jön a képfeldolgozás, ami nálam egy nagyon hosszú folyamat.
V: Még az installálásnál is hosszabb?
P: Majdnem annyi, de számomra a munkának ez a legizgalmasabb része.
V: Nagyon köszönöm, hogy eljöttél, nagyon izgalmas volt téged hallgatni, ilyen művészi oldalról nézni a fotózást, mindig irigykedem azokra, akik így tudnak alkotni.
P: Én is köszönöm, jó volt újra itt lenni.