Interjú Tarcsa Balázzsal
V: Gyakran találkozunk, beszélünk, a Fotó Art Fotósfesztiválok nélkülözhetetlen segítője vagy, az idők folyamán – ha mondhatom -, barátokká is váltunk, mégis megmondom őszintén, tartottam egy kicsit ettől a beszélgetéstől.
B: Miért is?
V: Közismerten nem vagy a szavak embere, magadról pedig egyáltalán nem szeretsz beszélni a rengeteg díj és elismerés ellenére egy végtelenül szerény embernek ismerlek. Azért megpróbálom, mit tudhatunk Tarcsa Balázsról, ha nem mint a fotóst kérdezem?
B: Mit lehet tudni rólam? hmm… van egy macskám!
V: Na, erre gondoltam….
B: Viccet félretéve, sok érdekesség nincs a magánéletemben – már amiről érdemes lenne beszélni, főállásban épületgépészettel foglalkozom, és tényleg van egy macskám. Minden más a fotózásról szól.
V: Ahogy gondoltam, ezen a kérdésen hamar túljutottunk. Menjünk a fotós vonalra inkább. Egy-egy jobb fotó láttán óhatatlanul felmerül az emberekben a kérdés – Vajon milyen géppel dolgozott a készítője? Te milyen felszereléssel dolgozol?
B: Most lehet sokakat ki fogok ábrándítani, de a felszerelésre nem sokat adok. Jelenleg egy kissé leharcolt Nikon D200-al járok, ehhez van egy alap objektívem, valamint egy 80-200mm-es telém. Ennyi. Ez kényelmesen elfér a vállamon. Olykor még előveszem a 10-20mm-es nagylátószögű objektívemet is, de többnyire otthon porosodik a polcon. Nem akarok 20 kg-os felszereléssel járni, abból elég volt a természetfotós korszakomban. Ennél több szerintem nem kell, nincs szükségem több milliós felszerelésre ahhoz, hogy jó képet csináljak. Persze időbe telt, mire erre rájöttem. Természetesen én is végig jártam ezt az utat, mint minden kezdő: Hú ez is kell, meg az is kell! Mindent összevásároltam, aztán szép lassan eladogattam őket.
V: Jó ezt hallani, nagyon sokan hiszik azt, hogy minél drágább a felszerelésük, annál jobb képeket fognak készíteni.
B: Nemrégiben a kezembe került egy fényképalbum, az 50-es, 60-as, 70-es években készült fotókkal, hát tudod, összetenném a két kezem, ha most tudnék olyan képeket készíteni, pedig hol volt akkor Nikon D200!
V: Egyáltalán digitális gép hol volt! Amikor idejöttél, alapvetően a természetfotózás volt a favoritod, most mégis a társadalomábrázolás és a portré, amiről ismert vagy. Mitől a fordulat?
B: A történet ott indul, hogy ültem a műtermi modellfotózás órán a tanfolyamon és hallgattam Kadosa Zoltán tanárom szavait (utólag is köszönet neki), jól van, gondoltam magamban szép-szép, de különösebben nem tudta felkelteni érdeklődésemet. Azért csak elmentem a hétvégi gyakorlatra majd amikor a modell lány belépett a műterembe végem lett. Itt egy gyönyörű lány, akkor jön, amikor meg van beszélve, kellemes meleg van, én meg hajnalban didergek egy tóparton vagy az erdőben egy lessátorban? Akkor és ott egyetlen pillanat alatt eldőlt, hogy én többet a kacsákra nem várok a hajnali ködben. Természetesen megvan annak is a maga szépsége, nem is vitatható, továbbra is szívesen kimegyek egy-egy alkalommal, de ennyi.
V:Mivel én nem vagyok egy természetfotós alkat, ezt maximálisan megértem. Feltűnt, hogy nem dolgozol sok modellel, illetve akikkel dolgozol mintegy múzsaként hatnak a munkáidra. Javíts ki, ha rosszul érzem.
B. Nem tudom, hogy a múzsa e a megfelelő kifejezés erre. A kezdetektől fogva az volt bennem, hogy ha valakivel együtt dolgozom, és a hangsúly most a “közös munkán” van, az ne legyen ismeretlen a számomra, társként tudjak tekinteni rá és ő énrám. Üljünk le egy kávé mellé, beszélgessünk, ismerkedjünk meg, mire a fotózásra kerül sor alakuljon ki egyfajta kölcsönös bizalom. Valóban, nem sűrűn váltogatom a modelljeimet, de akikkel együtt dolgozom úgy érzem mind elmondhatják barátként tekintek rájuk. Utólag minden díjamra ráírtam a modell nevét, azt gondolom, hogy mert én veszem át, és az én nevem szerepel rajta, az még a kettőnk közös munkája, közös érdeme, és ezt minden esetben közvetítem a modell felé is.
V: Két lány nagyon meghatározó szerepet játszott, játszik az életedben, a munkáidban, nem tudom, megemlíthetjük a nevüket?
B: Szerintem igen, nem fognak haragudni érte, bár a képek alapján, amik róluk készültek, nem mindig felismerhetőek… Tolnai Klári és Müller Fanny, nagyon nagyon sokat köszönhetek nekik.
V: Úgy tudom, nincs saját műtermed?
B: Nincs, egy barátomnak sikerült egy kis házi műtermet összehoznia. 3 műtermi lámpával és két Nikon rendszervakuval mindent meg tudtunk oldani, bár sokszor inkább a képzelőerőnkre és a kreativitásunkra kellett hagyatkozni. Mindenesetre az eredmények azt mutatják, hogy sikeresen vettük az akadályokat.
V: Hobbyfotós vagy, soha nem gondoltál arra, hogy megélj a fotózásból?
B: Én inkább azt mondanám örömfotós vagyok. A profi fotós szakma szerintem egy daráló, nem szeretnék ebbe megélhetési szinten bekerülni. Most gondolj bele, mint már meséltem nekem idő kell, hogy megismerjem a modellt, kialakuljon egyfajta bizalom, szerinted meddig tartana így egy portfólió készítés? Volt már nem egyszer, hogy hívtak esküvőt vagy valamilyen eseményt fotózni, ezt ilyenkor megköszönöm és nagyon szívesen ajánlok mást, de én nem megyek. Persze így is beleesik néha az ember a darálóba, mert ha az eredményeket akar felmutatni, és kitüntetéseket meg címeket szeretne magának szerezni akkor nem lehet kihagyni, de alapvetően kikapcsolódás és az öröm számomra a fényképezés, és szeretném, ha ez így is maradna.
V: Mindenkit megkérdezek, mit érez az eddigi legnagyobb sikerének? Lehet ez egy kép, vagy egy út, egy díj…..
B: Baricz Kati egyik könyvében olvastam egy mondatot, ami nagyon megfogott. „Nem a kép a fontos, hanem az út, amelyen odáig elérsz…” Valahogy így vagyok ezzel én is. Van jó néhány díjam, de különösebben nem vagyok rájuk büszke, persze örülök nekik, de ez csak iránymutató, hogy amit csinálok, az helyes, jó irányba haladok. Az iskolák elvégzése után, elindultam a saját utamon, a saját elgondolásaim szerint egy-két példaképet követve, tanáraim tanácsait hol megfogadva hol makacsul ellentmondva. A visszajelzések alapján sikerült kialakítanom egy egyéni rám jellemző stílust, persze az útnak még messze nincs vége, baktatunk tovább. Visszatérve a kérdésre, most például arra vagyok büszke, hogy itt ülök és beszélgetek veled, arra, hogy olyan embereket ismertem meg, olyan helyekre jutottam el ami a fotózás nélkül soha nem jött volna az életembe. Ez nekem többet jelent, mint hogy kapok egy plecsnit és akkor otthon nézegetem a falon.
V: Ami még feltűnt nekem, hogy nagyon mesterien bánsz a photoshoppal, azaz a képi utómunkával. Photoshoppal dolgozol egyáltalán?
B. Ez egy érdekes kérdés, ps. 2.0-val kezdtem, de akkor nekem még fényképezőgép nem járt a kezemben. Volt egy jó barátom középiskolás koromban, aki grafikával foglalkozott és én ebben segédkeztem neki. A 90’-es évek tájékán nagyon érdekelt a videógrafika és számítógépes animációval, grafikával foglalkoztam, tehát jóval előbb megismertem a képfeldolgozást, mint a fényképezést, sőt, mondhatjuk én képeket gyártottam, még mielőtt fotóztam volna. A kettő együttes alkalmazásával aztán elég érdekes alkotásokat hoztam létre. Manapság a nemzetközi világban ez egyre elfogadottabb, a technológiát kiszorítani nem lehet. A digitális technika már olyannyira előrenyomult, hogy a ps. már külön kategóriát képvisel. Az ilyen alkotásokhoz gyakorlatilag még a gépet sem kell elővenni.
V. Hát igen, attól az még kép..
B: Igen, bár, hogy ez mennyire fotóművészeti alkotás azért az vitatható. Nekem is volt egy ilyen korszakom, amikor photoshop -photoshop hátán, de minden esetben egy kép volt az alapja, amit megfényképeztünk, egy elgondolás, előre tudtam, hogy milyen hátterek, utómunkák lesznek majd a képen, ahhoz lett kitalálva minden beállítás, világítás. Ebből már kinőttem egyébként, az út, amiről beszéltünk nem feltétlen egyenes, vannak kitérők, megállók, kezdtem ugye a természetfotózással, aztán egy kis műterem, aztán kreatív és most vissza az emberhez. Ezen belül is a társadalomábrázolás, és a szociofotók világába merültem most bele.
V: Erről már sokszor beszéltünk, terveztünk is fotózást, de ez egy nagyon kényes terület.
B: Itthon elég mostoha téma, sokakat érdekel, csak hát a magyar ember hozzáállása..
V: Hamar megkaphatod, hogy más nyomorán akarsz tollasodni.
B: Ha homokba dugom a fejem attól még a minket körülölelő világ nem lesz más. Sokan csak a nyomort látják ebben. Tapasztalataim szerint a társadalom szélső perifériáin élő emberek sok esetben minden szegénységük és nyomorúságuk ellenére sokkal boldogabbak, mint mi magunk. Nem tudnak mibe kapaszkodni, csak az emberi értékek maradnak nekik, amelyekről a modernizált világunkban lassan lassan elfeledkezhetünk. Túlságosan is alárendeltük magunkat a pénznek. Persze mindezt hitelesen bemutatni nem könnyű… el kell nyerni az emberek bizalmát, hogy Önmagukat adják, és hát itthon ez… Szóval nehéz.
V: Tartasz egy úton, meg-meg állsz, tervezed ezt az utad, vagy mész, amerre visz?
B: Nem tervezek előre semmit. Mindig adódik valami, ami egy kicsit jobban érdekel, s akkor ott elidőzök. Olykor visszanézek régebbi képeimre… Szeretem, de ma már nem mutogatnám őket. Ahogy az ember fejlődik egyre jobban látja, mi az ami értéket képvisel. Próbáljunk meg értéket létrehozni, ha már fényképezünk.
V: Van egy nagyon fontos dolog, amit még nem említettünk. Egy kedves barátoddal, Molnár Tibivel csináltatok egy fotóklubos őrületet. Mondanál pár szót erről, mert biztosan sokakat érdekelne.
B: Sokan mondták, hogy őrültek vagyunk amikor belekezdtünk. Ettől függetlenül szívesen csináljuk. Ez az F11. Kortárs Magyar Fotóművészeti Alkotócsoport, szép hosszú nevet adtunk neki. Számtalan fotóklub létezik az országban és egyik jobban működik, mint a másik. Hogy akkor miért még egy? Jómagam is megfordultam pár helyen, így a magam bőrén tapasztaltam, hogy egy bizonyos szint után egyfajta légüres térbe kerültem. Magadra vagy utalva és azt csinálsz, amit akarsz. Na ezt az űrt szeretnénk mi betölteni, támpontot adni azoknak, akik szeretnének tovább lépni, a nemzetközi világ felé kikacsintani, mert ezekről információ igazán sehol nem hangzik el, pedig a magyar fotográfusok nagyon jók! …hál istennek sok az érdeklődő.
V: Mikor készültem erre a beszélgetésre, alaposan utána néztem, hogy hova is jutottál el az alaptanfolyam óta. Engedelmeddel most felsorolom, mert abban biztos vagyok, hogy magadtól nem fogod elmondani. Tagja vagy, az UPI-nek (United Photographers International) akiktől már megkaptad “UPI CR1” (a szervezet Koronás művésze) majd rá nem egészen egy évre a “UPI CR2” (a szervezet Kétkoronás művésze) címet, a franciaországi ISF-nek (Image Sans Frontiere), a Nemzetközi Fotóművészeti Szövetség (FIAP) “AFIAP” fotóművészeti diplomát adományozott a nemzetközi fotóművészeti kiállításokon elért kiemelkedő eredményeidért, valamint tagja vagy a Magyar Fotóművészek Világszövetségének, alapítója és egyben az elnöke is vagy a már említett F11. Kortárs Magyar Fotóművészeti Alkotócsoportnak, 5 kontinens 26 országában 107 kiállításon szerepeltél a képeiddel, a díjaidat pedig nem is tudom követni. Te összeszámoltad már?
B: Nem. nem szoktam számolgatni. Épp a napokban csináltam számvetést egy éves beszámoló miatt, de a díjaim számát pontosan nem tudom megmondani, olyan 20 körül lehet. Igazából azt nem kérdezik, de azt tudom, hogy 397 elfogadott képem van. Most próbálkozom a szerb fotóművészeti szövetségnél, ott még egy pár dokumentáció hátravan, de úgy néz ki, az is meglesz.
V: Balázs, én megköszönöm, hogy eljöttél, továbbra is számítunk rád minden rendezvényünkön, és ígérem, hogy azt a szociofotós megmozdulást egyszer összehozzuk.
B: Nagyon köszönöm a lehetőséget, látod, azért csak összehoztunk egy beszélgetést.
F11. Kortárs Magyar Fotóművészeti Alkotócsoport elérhetősége az alábbi linken található http://photoclubf11.hu
